Lovera: Szép az élet

Már napok óta gyötör a gondolat, hogy nekem nem itt a helyem. Nem, nem itt ebben a poros városban, én több vagyok ennél! Nekem tudósnak, orvosnak, vagy legalábbis jól kereső ügyvédnek kéne lennem! Nem, nem minimálbérért dolgozó munkásnak. Nyáron a gyerekeimnek nem a Tiszába kéne ugrálniuk, hanem a Karib-tengerbe, vagy legalábbis a Földközibe. Télen nem a gátról kéne zsákokon lecsúszniuk, hanem az Alpokban a legújabb síleceken. Már tavasz elején ehetnének drága epret, és még ősz végén is érezhetnék az érett körte ízét. Nem, nem 1500 Ft-os cipőben járnának iskolába, és nem ebbe az iskolába. A feleségemnek pedig nem kéne a házimunkával gürcölnije, hiszem bejárónőnk lenne. Nem kéne pulóvereket kötögetnije, hogy ki tudjuk fizetni a gyerekek tankönyvét. A kisfiamnak nem kéne évekig rágnija a fülünket, hogy meg tudjuk neki venni karácsonyra az áhított számítógépet.
Szép is lenne.
De ha nem itt laknánk mi lenne a barátainkkal? Ha tudós, orvos, vagy legalábbis jól kereső ügyvéd lennék mikor lenne időm a gyerekeimre és a feleségemre? Nyáron mi történne a gyerekeimmel, ha a Karib, vagy legalábbis a Földközi-tenger partjainál megtámadná őket valamilyen veszélyes állat? Télen pedig minek az Alpokba menni, ha a gáton sokkal jobb zsákokon csúszkálni, és még csak nem is annyira balesetveszélyes! És minek együnk drága külföldi gyümölcsöt, mikor a hazai sokkal finomabb! Miért kell, hogy márkás cipőjük legyen, mikor az is ugyanúgy tönkremegy, csak rajta van egy felirat. A feleségemnél pedig senki más nem tudná jobban megfőzni a húslevest, vagy a pörköltet. És amúgyis, szeret kötni. A kisfiamnak pedig idén karácsonykor vesszük meg a számítógépet, én pedig kihúzhatom majd magam, hogy “Igen, fiam, apu megszerezte!”
Szép az élet.