Ehe: Lovag 2.

… kinyitotta a szemét. A homályon és a ködön át egy arcot látott. Egy női arcot. Sötét haja volt, sötét szeme, az arca is mintha kicsit sötétebb lett volna, nem látta tisztán. “Vajon ez lenne a Mennyország, vagy a pokolba kerültem?” gondolta magában sir Gallvant. Szólni próbált, de nem volt hozzá ereje, majd újra visszahanyatlott az eszméletlenségbe.
Amikor ismét magához tért, már tisztán látta a világot maga körül. Szürke vásznakat látott, egy sátor teteje. Fel akart ülni, hirtelen fájdalom hasított a nyakába. Most már legalább abban biztos lehet, hogy még életben van. Odanyúlt a nyakához, lazán felhelyezett kötés volt rajta. Meg akart szólalni, de nem jött ki a hang a torkán. A sebesülése miatt. Fel akart kelni, és csak most tapasztalta mennyire elhagyta az ereje. Nehezebben ment a dolog, mint amikor életében először szállt lóra. Végül erőfeszítéseit siker koronázta. Körül nézett és valóban egy sátorban találta magát. Nem látott a környéken senki ember fiát. Nincs más hátra, nem ülhet itt ölbe tett kézzel, meg kell tudnia, hol van pontosan és, hogy került ide. Lábait az ágy mellé helyezte, készen arra, hogy rájuk nehezedve megtegyen pár lépést. Ez a pár lépés jelenleg leküzdhetetlen akadálynak tűnt, de még soha nem adott fel semmit. Most se fog megfutamodni. Lendületet vett, felállt az ágyból, majd azzal a lendülettel össze is esett. Ismét elvesztette eszméletét. Amikor újra magához tért, megint azt az arcot látta, de most már tisztán. De hisz ez egy arab nő! Hosszú, egyenes, fekete haja kontyban volt összefogva. Tunikát viselet, ami hátra volt hajtva. A lovag ösztönösen a fegyvere után nyúlt. Természetesen nem találta, sőt ekkor tudatosult benne, hogy a páncélja sincs rajta. Elvesztem!- futott át agyán. A nő látta a szemében fellobbanó tüzet. Kezeit a lovag vállára helyezte, hogy megakadályozza, hogy felüljön, egyáltalán nem kellet nagy erőt kifejtenie ehhez, s közben mondott valamit a furcsa nyelvén. Sir Gallvant nem értette mit, de olyan megnyugtatóan hatott a hangja. Felfogta, hogy ez a nő nem akarja bántani. Mostani teljes kiszolgáltatott helyzetében, még egy kisfiú is el tudna vele bánni. Ha nem akarja megölni, vajon mit akarhat tőle?
-Ő mentette meg az életed- súgta belül egy hang. Az lehetetlen, ez egy arab. Sir Gallvant, azért küzd, hogy az ő fajtáját kiűzze innen. Az arabok és a keresztesek, nem kértek és nem is adtak egymásnak kegyelmet. Már nem erőlködött, hogy felugorjon. A nő látta a szemén, hogy megnyugodott, felfogta a helyzetét. Ekkor ő maga nyúlt a lovag válla alá és segített neki ülő helyzetbe kerülni. Egy cserépedényt tartott a lovag elé. Sir Gallvant, húzódozott, a lány, hogy megnyugtassa megízlelte az edény tartalmát, majd ismét felé nyújtotta. A lovag apró kortyokban, nyelni kezdte a langyos, édeskés folyadékot, közben szemét végig a lányon tartotta. Teljesen össze volt zavarodva: Ez egy pogány. Miért segít neki? Talán jutalomért, fel akarja adni, de akkor nem vesződne vele ennyit, hogy talpra állítsa. A pénzt holtan is megkapná érte. De akkor mit akarhat tőle?! Biztosan nem önzetlenül segít, hiszen ezek a pogányok erre nem képesek.
Az edény kiürült, a lány mosolyogva mondott valamit, segített visszafeküdni sir Gallvant-nak. Végig simította a homlokát. Tenyere puha volt és meleg, egy pillanatra kellemes érzés kerítette hatalmába, majd újra visszatértek kétségei. Szerencsére nem sokáig gyötörték ezek a kétségek, rövidesen újra álomba merült. Így teltet el pár nap. A lány minden nap bejött, megitatta azzal a tápláló folyadékkal. Minden nap kedvesen mosolygott és egyre többet beszélt a furcsa nyelvén. Sir Gallvant így felre tette kételyeit, és csak arra koncentrált, hogy régi erejének legalább egy részét visszanyerje.
Végre elég erős volt, hogy lábra álljon, bár beszélni még mindig nem tudott. Igaz nem is ment volna vele sokra, hiszen egyetlen társasága az arab lány, akivel amúgy sem értik egymás szavait. A sátrat már eléggé ismerte belülről, itt az ideje, hogy kimenjen a szabadba. A lány természetesen nem volt a közelben. Egy oázisban volt. Ha lehet ezt a helyet egyátalán annak nevezni. Egy apró tavacskából és 3-4 pálmafából állt az egész. Odalépett a tóhoz, meglátta benne saját arcképét. Ijesztő volt a látvány, az arca nagyon beesett volt.
Délután, amikor a lány visszatért az ágyban ülve várt rá. Ő most is csak mosolygott rá, mint mindig. A lovag utolsó kétsége is elszállt. Most már egyátalán nem félt. Szájával rágó mozgást imitált, ezzel jelezve, hogy szeretne végre szilárd ételt enni. A lány pár pillanatig figyelte, majd bólogatott, jelezve, hogy megértette. Másnap a leves mellé valami lepényt is hozott magával. A szilárd étel lenyelése könnyebben ment, mint várta. Mivel már elég jól volt, ezért látta, hogy, lány minden nap egy tevével kel útra délelőttönként, hogy aztán nem sokkal napszállta előtt visszatérjen. A napokat tornával töltötte. A vívást is szerette volna gyakorolni, de nem tudta hol vannak a fegyverei. Így félő volt, hogy kijön a gyakorlatból. Egyik nap végül rászánta magát és hosszas mutogatásba kezdett, amíg a lány megértette mit akar, hosszú ideje most először hervadt le a mosoly az arcáról, és csak bólintott egyet. Sir Gallvant megijedt, hogy hiba volt ezzel előhozakodnia. De mi mást tehetett volna. Már így is kezdte magát kényelmetlenül érezni ebben a helyzetben.
Reggel amikor felébredt a lány már nem volt ott. Viszont ott volt a sátorban a fekhelyével szemben a kardja, a pajzsa, a páncélja. Odakintről ismerős nyerítést hallott. Jónás volt az, a lova, kikötve az egyik fához. A fa mellett pedig a nyereg. Úgy tűnt elég jó bőrben volt a ló, úgy látszik jól tartották. De vajon mi lett a lánnyal? Nem tudta, de úgy érezte túl sokat köszönhet neki, hogy most csak úgy felpattanjon és elnyargaljon. Úgy döntött vár rá estig. Felöltötte vértjét, kardját a kezébe fogta. Kellemes biztonságérzéssel töltötte el. Erre vágyott már napok óta, most mégse elégedett. Hiányzik Ő. Még csak a nevét sem tudja. Visszatérve a sátorba talált még pár napra elegendő élelmet és két kulacs vizet is. Nem fog visszajönni -tudatosult benne a gondolat. Azért várt addig ameddig eltervezte…
A nap már elérte a nyugati horizontot. Elérkezett hát az indulás ideje. Szíve nehéz volt, úgy érezte elveszített valamit. Elindult hát nyugat felé, lassan lépésben és talán ha visszanézett volna látta volna azt az alakot aki nem messze az oázistól őt nézte. És talán látta volna megcsillanni azt a könnycseppet a lemenő nap fényében ami végiggördült a lány arcán…

Be Sociable, Share!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.