Kategória: Novellák

Éjszaka volt, a csillagok ragyogtak fent az égen, a Holdat nem lehet látni, épp új-hold ideje volt. Pár felhő úszott az égen, el-eltakarva a csillagokat. . Egy hatalmas tisztáson állt a törpe harcosok tábora. Tábortüzek lobogtak, szám szerint nyolc. Mindegyiket legalább tucatnyi törpe harcos ülte körbe. Vidáman beszélgettek, ettek, ittak. Láthatólag nem nyugtalanította őket semmi. Ha nappal lett volna, még látták volna a hegyeket, ahonnan egy nappal korábban elindultak. Az volt a feladatuk, hogy felkutassák és megöljék a környéken garázdálkodó ork és goblin banditákat. Egy fél-elf vadász vezette őket az erdőkön át. Ő vezette el törpéket erre a tisztásra is. Valóban csak félig volt elf, nem volt olyan tiszta és nemes lelkű, mint közeli rokonai. Szándékosan vezette őket kelepcébe.
A rabló horda vezére-egy sánta félszemű ork- tudta, hogy még így sem lenne garantált a győzelme. Követeket küldött, a trollokhoz. Először vonakodtak segíteni, de amikor megtudták, hogy a törpék ellen kell, ingyen is vállalták a feladatot.
Aznap éjjel a bokrok és fák árnyékában közel ötven ork és goblin férfi várakozott és legalább egy tucatnyi troll. Mindjáan a fél-elf jelére vártak. Az áruló tisztes távolságba húzódott, és a feketerigó hangját kezdte utánozni. Az egyik törpének fel is tűnt, hogy ilyenkor éjjel hallja a madár énekét. Már szólni akart társainak, amikor egy csendben suhanó balta a hátába állt. Még néhány törpe társa is erre jutott, mire végre eszmélt a tábor. Pillanatok alatt magukhoz ragadták fegyvereiket, pajzsaikat és zárt alakzatot vettek fel.
Hatalmas velőtrázó üvöltés remegtette meg a környéket. 13 troll torokból harsant egyszerre harci üvöltés. Üvöltöttek az orkok, goblinok is de az ő hangjukat elnyomtam a többi tizenhárom.
A törpék kör alakban egymásnak vetett háttal, helyezkedtek el. Három ilyen kört alkottak egymástól 25-30 méteres távolságra. Az orkok, goblinok az első két “körre” rontottak, nem érték el a törpéket, de közülük egyre többen dőltek ki bezúzott koponyával. A tizenhárom troll a harmadik körre koncentrálta támadását. Az egyik troll benyúlt a körbe hatalmas karmos kezével, megragadta az egyik törpét a fejénél fogva, mielőtt az felocsúdhatott volna. A feje fölé emelete és, mint egy ágat kettétörte. A törp társait elöntötte a düh, és eddig zárt alakzatukat felbontották. Hangos ordítás kíséretében nekirontottak a trollnak. A trollban eleinte nem sok kárt tudtak tenni, de a tucatnyi dühös törpe csapása megtette a magáét. A troll számtalan sebből vérezve végül összerogyott, de bevégezni már nem tudták. A sebesült troll társai, mint nádszálakat roppantották össze az alakzatból kitört harcosokat.
Ez alatt a rablóhorda beszorult, a tisztás egyik végébe. Körben törpék, elvágták a menekülés útját. Az ork már a halálra készült, hatalmas vágás szántotta végig hátát, a vére lassan elfolyt. Mellette még tíz társa állt hasonló állapotban. A goblinok már mind meghaltak vagy elfutottak. Összerogyott, amikor felnézett egy törpe arcát látta egészen közelről, csatabárdját feje fölé emelte, hogy lesújtson. Behunyta szemét és várta a csapást. A várt csapás helyett, ismét a trollok harci üvöltését hallotta. A törpe aki még az imént fölé magasodott, egy troll dühödt csapásait próbálta hárítani. Végül a troll elkapta a harcos fegyvert tartó karját, és tőből letépte azt. Ekkor gyorsan két másik törp ugrott elesett bajtársuk helyére. Az óriási szörnyeteg meglepően ügyesen tért ki ellenfelei csapása elől. Majd egy óvatlan pillanatban megragadta mindkettő fejét és összeütötte őket. Egy hangos reccsenés és mindkét harcos élettelenül esett össze. A távolban két törpének sikerült elgáncsolnia az egyik trollt harmadik bajtársuk felugrott a szörnyeteg mellkasára és elmetszette a torkát.
A küzdelem még legalább negyed órán keresztül folyt így. Ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy megmaradt törpék nem tudnak felülkerekedni a megmaradt trollokon. A még pár, élő ork eddigre már szintén a menekülés útját választotta. A törpe sereg vezére, nagy nehezen átverekedte magát a csata zűrzavarán, közben egy troll éles karma felszántotta a hátán a bőrt. A tisztás szélén elővette kürtjét és teljes erejéből fújta. Visszavonulót fújt. Egy pillanatra megmerevedtek a harcoló felek. A trollok ordítással próbálták elnyomni a kürt szavát, de ezt a hangot még nekik sem sikerült túl harsogniuk. A maroknyi törpe nem habozott tovább, kihasználva ellenfeleik tétlenségét az erdő irányában elkezdtek menekülni. A trollok dühösen vetették magukat a menekülök után, de az erdőben már nem üldözték őket tovább. Csak öt harcosnak sikerült elmenekülnie. Miután lerázták üldözőiket, visszatértek a tisztáshoz. Természetesen széllel szemben közelítették meg, nehogy a trollok kiszagolják őket. Így láthatták miként végeznek sebesült társaikkal és láthatták a vezérük halálát is?
A vezér kürtjének hívó szavát a közelben megbújó rablóhorda túlélő is meghallották. “A törpék visszavonulnak, itt az ideje visszatérni a csatatérre”- ez a gondolat suhant át, valamennyi, a tisztás környékén lapuló goblin agyában. Két goblin észrevette a kürtöt fújó törpét. Kirántották késeiket, még arra is volt gondjuk, hogy pár csepp mérget kenjenek rá. Észrevétlenül a vezér háta mögé lopakodtak, aki a kürt harsogó szava miatt amúgy se halhatta volna meg őket. A két goblin összenézett, bólintottak. Nem először csinálják, ezt. Az egyik megpróbálta hátba szúrni a vezért, de tőre megcsúszott a sodronyingén. A törpe vezér eldobta kürtjét, majd még ugyanazzal a lendülttel hátrafordult, és fejszéjével szétcsapta az orgyilkos fejét, de ez alatt a másik goblin már egy ugrással a válla mellett termett és tőrét markolatig döfte a torkába. A vezér először elejtette fegyverét, majd hörgő, bugyborékoló hangot hallatva összeeset. Gyilkosa eközben boldogan, tapsolva ugrált fölötte.
Ismét a trollok ordításába remegett bele környék. Győzelmi üvöltés. Öten maradtak állva a tizenháromból. Karjuk könyékig véres, többnyire ellenfeleik vérétől. A csata végére, a maradék orkok és goblinok is visszatértek. A trollok csak morogtak rájuk, összegyűjtötték amire az elesettek holmijai közül szükségük lehet. A többiek ezután, mint keselyük csaptak le arra, ami még maradt. Amíg a rablóhorda fosztogatott, a trollok félre húzták elesett bajtársaikat, hatalmas máglyát raktak. Szóltak néhány szót az isteneikhez, majd meggyújtották. A nap első sugarai már csak a füstölgő csontokat érték, és a számtalan elesett törpe harcos tetemét. Ezt az éjszakát követően, még sok évig nem zöldellt fű ezen a tisztáson.
Az öt troll még aznap reggel továbbállt, haza indultak barlangjaikhoz. A rabló horda vezére úgy döntött egy napot táboroznak itt, sebeiket nyalogatva. A tisztáson persze ez már lehetetlen volt, a tűző nyári nap hatására még az orkok orra sem bírta az oszló testek szagát. Így kicsit beljebb húzódtak az erdőbe. Az persze eszükbe sem jutott, hogy eltemessék a holtakat, még a sajátjaikat sem. A nap folyamán még öt társuk belehalt sérüléseibe. Testüket kidobták a tisztásra a már oszlásnak indult tetemek mellé, mondván: “egyel több vagy kevesebb úgysem számít”. A félszemű orknak kilenc ork és öt goblin harcra fogható embere maradt, beleértve saját magát is. Egy kicsit aggódott is emiatt, hogy nem lesz elég embere karavánokat fosztogatni, de aztán eszébe jutott a fél-elf, bizonyosan vannak még hozzá hasonlók errefele. Az emberek és a törpék megbíznak bennük, becsalják az utazókat a sűrű erdőbe -amikor, ezen járt az agya már félig álomban volt, közben végig mosolygott.
Ismét beesteledett. Egy goblin volt őrségen és egy ork aki épp ma vesztette el fél szemét. A goblinra tulajdonképp csak azért volt szükség, hogy lásson helyette. A goblin látott is valamit megcsillanni a csillagok gyenge fényénél. Erőltette szemét, ekkor egy nyílvessző fúrta át torkát. Az ork horkantott egyet, másra már nem volt ideje, ő is társa sorsára jutott. A tábor mindebből semmit nem észlelt, az ork vezér nyugodtan álmodott tovább arról, hogyan fosztja majd ki az embereket. Hét sötét alak osont be a táborba, öt alacsonyabb és kettő valamivel magasabb. Csendben dolgoztak, az alvók mellé léptek és elvágták azok torkát. Mégsem voltak elég ügyesek, pár ork valahogy felébredt, mielőtt sorra kerültek volna. De meglepetésük olyan nagy volt, hogy érdemben nem tudták késleltetni a rájuk leselkedő véget, ők is társaik sorsára jutottak.
-Köszönjük- szólt az egyik alacsonyabb fickó a két magasabb felé fordulva, az öt túlélő törpe egyike volt ő.
-Ha népeink nem is voltak mindig barátok az igazságtalanságot, soha nem tűrhetjük-szólt az egyik magasabb figura.
-Mivel árulótok a mi népünk egy fia, ez már a mi ügyünk is, még akkor is ha csak félvér- mondta a másik magas fickó.
Még pár szót váltottak, aztán visszatértek a tisztásra és a törpék eltemették elesett bajtársaikat, ez alatt a két elf -mert elfek voltak- összehordta a többi testet és elégették azokat. Megbeszélték a tovább teendőket. Végül az alábbiakban maradtak: három csoportra oszlottak. Az első -az egyik elf és két törpe- a trollok nyomát követte, nem volt nehéz dolguk. A második -a másik elf és az egyik törpe- feladata volt az áruló fél-elf nyomainak követése, ez már keményebb diónak bizonyult. A harmadik csoport feladata csupán annyi volt, hogy térjenek haza és vigyék meg a szörnyű vereség hírét?
?
Az öt troll libasorban haladt. Az utolsó egy pillanatra megtorpant és a levegőbe szimatolt. Tiszta időben, képes volt akár kilométerekről is megérezni ellenfelei szagát. Halkan társai felé mordult, ők is megálltak és a levegőbe szimatoltak. Csupán pár egyszerű szót váltottak és folytatták útjukat, mintha az imént semmi sem történt volna. Valójában feszülten figyeltek minden porcikájukkal. Esteledett, más esetben ez nem zavarta volna őket sötétben is folytatták volna útjukat. Most azonban tábort vertek, hogy közelebb csalogassák azt vagy azokat, akik a nyomukban vannak. Már jócskán elmúlt éjfél, a trollok egyenletesen hortyogtak, kívülálló azt is hihette volna, békésen alszanak. Valójában órák óta feszülten figyeltek.
Az elf megpróbálta lebeszélni a törpéket a támadásról, de azok hajthatatlanok voltak, így most ott kúszott velük együtt a fűben. Órákon át figyelte a trollokat, amíg végre megbizonyosodott, hogy tényleg alszanak. Már csak pár méterre vannak tőlük, álmukban szerette volna elintézni a bestiákat. Kidugta a fejét a fűből, a törpék melléértek. Ekkor megfagyott ereiben a vér. Hol az ötödik troll?! Üvöltés hallatszott a hátuk mögül. Az előttük heverő négy troll egyszerre pattant fel. Nem volt értelme tovább lapulni. A törpék is felálltak és fenyegetően tartották csatabárdjaikat. Gyorsan felajzotta íját. A gyenge fényben is jól célzott. Az egyik troll fájdalmasan felüvöltött és a szeméhez kapott. Sajnos több lövésre nem maradt ideje. A törpék már bezúzott koponyával a földön hevertek. Nekirugaszkodott, megpróbált átugrani két troll között, már azt hitte sikerül, amikor egy erős marok ragadta meg lábait. A szorítás egyre erősödött, csontok reccsenését hallotta? a saját csontjaiét. A hatalmas kezek már a fejét fogták, és minden elsötétült?
?
A könnyű léptű fél-elf nyomait, nagyon nehezen tudták követni, szerencsére az elf mestere volt a nyomolvasásnak. Lassan haladtak, néha már-már úgy tűnt, nyomát vesztik, de olyankor fűszálról fűszálra, levélről levélre átvizsgáltak mindent. A nyomok egy közeli fogadóba vezettek. A nap nem sokkal hagyhatta el a delelőt. A törpe az út mellett, a fák között várakozott. Hátha az áruló még itt tanyázik, és nehogy fel ismerje őt. Az elf betért a fogadóba, italt rendelt, szóba elegyedett a házigazdával, egy alacsony, köpcös félszerzettel. Rövid beszélgetés után kihúzta belőle, hogy egy fél-elf vándor érkezett hozzá tegnap, és még most itt van nála, épp fent alszik a szobájában. A tegnap esti dorbézolás fáradalmait heveri ki éppen. Az elf még pár percig folytatta a társalgást, nehogy gyanússá váljon, kíváncsiskodása, majd fel állt a pult mellől és illően elköszönt. Visszaosont társához és jelentette neki a megszerzett információkat. Percekig kellett, nyugtatnia a forró fejű törpét, hogy ne rohanjon be kirántott csatabárddal. Megvárták, amíg leszáll az éj.
Az elf visszatért a fogadóba. A fél-elf két kézzel szórta pénzt, legjobb ételekre, borokra és nem utolsó sorban örömlányokra. Még tettével is dicsekedett, hogyan csalta lépre a bolond törpéket. Az elfben is forrt a düh, amikor a történetet hallotta, még soha nem érzett előtte ilyet. Végre mindenki aludni tért a fogadóban. Eljött a cselekvés ideje.
Megálltak a 21-es számú szoba ajtaja előtt. Zárva. Az elf próbálta halkan kinyitni a zárat, de ez nem tartozott az erősségei közé. A törp félre állította. Az elf arra számított, hogy most elővesz valami álkulcs készletet. E helyett azonban vállal nekirontott, amitől a zár elsőre felpattant. A síri csendben, ágyúdörgésnek tetszett. Beléptek a szobába, de a fél-elf békésen szunyókált. Egy riadt, hiányos öltözékű ember leány próbálta ébresztgetni. A törpe megcsörgette pénzes zacskóját, ujját szája elé tette. A lány bólintott félve közelebb lépett. A törp a kezébe ejtette a zacskót, az ember belenézett, egy pillanatra mosoly suhant át az arcán, majd úgy félmeztelenül elinalt a folyosó irányába. Gyorsan cselekedtek. Összekötözték, a száját kitömték, az éj leple alatt eltűntek az árulóval, mintha korábban soha nem is jártak volna ott. Irány a törpe tárnák, hogy ott kimondják az árulóra a legsúlyosabb ítéletet?

Nagyon kellemes reggel volt. Ragyogóan sütött a tavaszi nap, a madarak daloltak, a fák virágba borultak, méhek döngicséltek virágról virágra. A fű buja zöld. Az ember legszívesebben kiállna, és egy jó mélyet lélegezne, hogy érezze a tavasz illatát, érezze amint a napsugár lágyan melegíti karját. S közben egy lágy fuvallat meg-meglibben. A távolban egy kutya csahol. Talán örömében, talán csak egy macskát látott, vagy talán megérezte azt a gyanús idegent, aki most baktat az úton talpig feketében. Fekete vászonnadrág, fekete csizma, fekete kámzsa. A kámzsa amennyire csak lehet az idegen arcába van húzva, kezeit zsebre dugta. Kicsit meggörnyedve jár a földet bámulva. Talán attól fél, hogy valaki felismeri, vagy a napfénytől fél ennyire?
Az egyik fán egy mókus szalad fel, az idegen észre veszi és akaratlanul is felpillant. A mókus egy pillanatra megáll, ösztönei azt súgják: fuss, rohanj, ez fekete valami nagyon nem illik a megszokott környezetbe. A mókus ellenben tovább áll az ágon, fejét kérdően forgatva. Az idegen odalép hozzá. Mindkét kezét kivesz zsebéből az egyikben mintha tartana valamit, a másikkal meg lassan a mókus felé nyúl. Az állat egy pillanatra megremeg, amikor a kéz hozzáér. Aztán teljesen megnyugszik, az ösztönei se jeleznek többé veszélyt. Figyelmét most az idegen másik keze köti le. Mintha valami élelem lenne ott. Biztosan csak az lehet. A mókus elveszi az idegen kezéből a kockacukrot. Párszor óvatosan megszagolja, hiszen még soha életében nem látott ilyet. Majd betömi szájába. Egy pillanatra megijed, ahogy az anyag furcsán omlik a szájában, de az íze határozottan tetszik neki. Úgy érzi eleget látott. Indul tovább útjára. Pár lépés után megáll, visszanéz, a sötét idegen elhaladt, már legalább 2-3 fával odébb járhat. A mókus folytatja útját, mintha az imént lezajlott esemény meg sem történt volna.
Az idegen tovább sétál, feje ismét lehajtva kezei zsebre dugva. Jó érzés volt, hogy az a kis állat félelem nélkül elviselte jelenlétét. Az emberek félnek tőle. Az emberek mindentől félnek amit nem ismernek. Ez még rendjén is volna, de mért nem törekednek arra, hogy megismerjék? Inkább elpusztítják, elkergetik, kiközösítik. Még soha nem ártott senkinek, sőt különleges képességét csak arra használta, hogy segítsen vele másoknak. Mindig furcsán néztek rá az emberek, összesúgtak a háta mögött, de biztosat senki sem tudott. Ez egy csendes kisváros volt, senkinek sem ártott, és nem is volt feltűnő ezért élhetett évéken át békében közöttük. Egészen a legutóbbi alkalomig. Amikor az a fiú leesett a tetőről. Legalább 3-4 méter magasról. Szerencsétlen fiú pont a hátára esett, eltört a gerince és Ő ért oda először. Más „normális” ember segítségért futott volna, de Ő megpróbálta különleges képességével meggyógyítani. Sajnos az ő erejének is vannak határa. Nem sikerült, a fiú meghalt. Pár helyi lakos pont akkor ért oda, amikor test fölé hajolt.
Az egyszerű felfogásuknak ez sok volt. Az az ember hajol egy haldokló fiú teste fölé akit csak megtűrnek maguk között. Akiről mindenféle pletykát lehet hallani, hogy boszorkány. Natalie – mert valójában így hívták, de ezt is csak igen kevesen tudták róla- sejtette, hogy mi zajlik most le azoknak az embereknek a fejében. Mostanában már nem volt divat boszorkányokat égetni, de nem volt az olyan régen. Ezekre az emberekre nem lehet egyszerű észérvekkel hatni. Persze tudta, ha elfut azzal egyértelműen bizonyítja bűnösségét. Soha nem térhet ide vissza. Bár nem is nagyon kötötte ide semmi. Lehet már sokkal hamarabb el kellet volna innen mennie. Most végre szabadnak érzi magát, de magányosabbnak mint valaha. Ott a városban se volt senki akiben megbízhatott, de ott legalább emberek között volt. Volt kihez szólni. Sok mindenre számított amikor eljött, de arra nem, hogy pont az emberek fognak neki hiányozni akik miatt bujdosni kényszerül, akik miatt az erdőben kell élnie.
Miközben így elmerül saját gondolataiban meg is érkezett ahová tartott. Egy apró tóhoz, amit egy kis patak táplált vízzel. A patak vízesés formájában robogott be a tóba. Eldugott hely volt, ember meg nem is járt itt rajta kívül. Állatok jártak le ide rendszeresen inni, és most már ő is. Ahogy kilépett a tó partjára épp egy őz ivott a parton. Fejét hirtelen felemelte már készen, hogy elugorjon, de amint megpillantotta, megnyugodott, visszament a partra és folytatta az ivást. Natalie imádta ezt a helyet. Aznap amikor elhagyta a várost egész éjszaka csak futott és reggel, amikor felébredt ezen a helyen találta magát. Furcsa mód csak ezen a helyen érezte magát biztonságban. Amikor sétál az erdőben mindig ott van benne egy kis rettegés, hogy valakivel találkozik a felismeri, és rákiált hogy boszorkány.
Odalép a partra pár méterre az őztől. A vízesés egyenletesen nem túl hangosan robog. Felhajtja arcából a kámzsát. Csak itt, és sehol máshol nem merné ezt megtenni. Belenéz a tóba, meglátja saját tükörképét, bar a víz igencsak fodrozódik. Haja éjfekete nagyjából a válláig ér. Szemei zöldek, de mint a smaragd és folyton valami szomorúság tükröződik bennük. Ajkai élénk pirosak, keskenyek, ritkán húzódnak mosolyra. Arca természetellenesen sápadt, de ez nem csoda. A sötét ruha alatt nem sok napfény éri.
Tenyerével vizet merít, apró kortyokkal iszik a hideg forrásvízből. Időközben az őz végzett és szépen csendben elballagott. Ez az őz is szinte minden nap itt van ugyanebben az időpontban, néha kicsit hamarabb, néha kicsit később. Ez a nap végre hoz valami újat. Ma olyan szépen süt a nap, elhatározta, hogy délután is visszatér ide és megmártózik a tóban. A vize még mindig nagyon hideg, de a nap már olyan erősen süt pár perc fürdőből még nem lehet baj és utána a sugarai gyorsan megszárítanak.
Megmosakodott gyorsan, a kámzsát visszahúzta arcára. Addigra egy nyuszi jelent meg a parton, feltehetőleg azért, hogy igyon. Mindketten csak egy pillantást vetettek a másikra majd indult ki-ki a maga dolgára. Natalie mindennap az erdőt járja, élelmet keres, és segít a bajbajutott beteg állatokon, azok a készletek amiket sikerült magával hozni már igen csak a végüket járják. Az utolsó szem kockacukrát odaadta ma egy kis mókusnak. Az erdőt járva persze nyitva kell tartania a szemét, gondosan el kell kerülnie azokat a helyeket ahol emberek fordulhatnak meg. Vadászok szoktak erre járni, szerencsére csak igen ritkán. Már megbánta, hogy ebben a fekete ruhában jött el, sokkal jobb lett volna valami zöld, valami barna, de akkor még nem gondolta, hogy itt az erdőben fog élni.
Nyüszítést hall, valami állat bajba jutott. Sietős léptekkel indul meg a hang irányába. Ismerős kép fogadja, egy vörösbundájú róka mellső mancsait egy csapda tartja fogva. Szegény állat. Ha most kiszabadítaná, a vadászoknak egyből gyanakodnának: a csapda működött de a vad és csali sehol. Ilyenkor a szíve szakad meg, tegnap is sorsára hagyott egy ilyen állatot. Nem! Többet, nem fogja ezt tenni. Nem érdekli, ha rátalálnak a vadászok. Lassan szétfeszíti a csapdát, segít a rókának kihúzni a sérült végtagjait. Ráteszi kezét a véres roncsolt sebre, a róka halkan nyüszít. Majd hirtelen felpattan, ránéz megmentőjére és futásnak ered. Jó érzéssel tölti el, hogy segíthetett a bajba jutott rókán. Ha vadászok észre veszik az üres csapdát, nos ezzel majd ráér akkor törődni.
A Nap már jócskán túl járt a delelőn. Egy tisztáson feküdt és az eget nézte, nézte a felhőket, hagyta, had csapongjanak a gondolatai. Kellemes teltség érzés töltötte el. Talált egy vadmálna bokrot amit, mindeddig még nem fedeztek fel a madarak. Eszébe jutott, hogy délután vissza akart menni a tóhoz. De olyan jól esik itt a napon feküdni. Úgy döntött vár még egy kicsit azután felkerekedik. Elbóbiskolt. Arra ébredt, hogy két hatalmas fekete szempár néz le rá. Majd lehajol és végignyalja az arcát. Egy őz. Talán ugyanaz az őz akivel reggel találkozott a tónál. Tényleg a tó! Felnézett az égre, ha ma még tényleg meg akar benne fürdeni akkor most már jó lesz sietni. Azokat az ösvényeket használta amiket, az állatok tapostak ki. Néha ormótlannak érezte magát, hogy csizmával tapodja ezeket az ösvényeket. Egyik nap meg is próbálta, hogy mezítláb jár, de aztán beköszöntött pár nap esős idő. Akkor kényetlen kelletlen be kellett látnia, hogy vannak bizonyos dolgok amiről nem mondhat le teljesen, még akkor se ha szeretné.
Megérkezett a tóhoz. A biztonság kedvéért egyszer körbejárta, biztos akart benne lenni, hogy senki ember fia, még csak véletlenül se vetődik erre. A madarak szépen csicseregtek, ez biztonság érzettel töltötte el, ha más is lenne a közelben bizonyosan elhallgatnának. Sóhajtott, félt egy kicsit de már várta. Az egész olyan jól eső izgalommal töltötte el. A vízesés közelében gázol majd bele. A vízesés robaja elnyomta a környező hangokat, de most már ez sem érdekelte. Lehajtotta a kámzsát arcáról, ahogy több napfény jutott a szemébe pislognia kellett, amíg hozzá nem szokott. Levette a kámzsa-köpenyt, amióta bujdosott most először. A köpeny alatt sötétszürke mellényt viselt ezt is levette, gondosan összehajtotta őket. Majd meglátta magán a fűzőt. Tiszta szívből kacagott magán, hát ezt meg minek hordja idekint a vadonban, levette ezt is és elhatározta, hogy amikor újra felöltözik ezt a ruhadarabot nem fogja felvenni. Nem dobja el, hátha szüksége lesz még rá, de itt az erdőben értelmetlen lenne továbbra is viselni. Még mindig mosolygott, ahogy veszi le a ruhadarabjait, úgy szabadul meg a félelmeitől. A csizma, a nadrág is lekerültek. Már csak egy piszkos fehér, kicsit buggyos alsónadrág maradt. Gondolkodott egy darabig, hogy ezt fenn hagyja-e. Végül úgy döntött kár lenne összevizeznie. Ott állt anyaszült meztelenül, végig nézett testén, bőre betegesen fehérnek tetszett, mintha átlátszó lenne. Döntött, a kámzsát se fogja ezentúl hordani, emelt fővel fog járni. Nincs itt már senki aki elől bujkálnia kell, nem élheti örök rettegésben az életét. Belelépett a tóba. Tényleg nagyon hideg, egyből libabőrös lett a bőre. Aztán még egy lépés, ez már nem volt olyan hideg. Szép lassan belegázolt derékig a vízbe. A víz szép lassan nyelte el a formás lábakat, amik örökre rejtve maradtak az idegen szemek előtt. Csak néhány erdei állat volt szemtanúja, amint ez a földre szállt angyal fürdőzik. Tenyerébe vizet merített teste többi részét is megnedvesítette, majd ezután már sokkal bátrabban gázolt a bele a vízbe. A tó a legmélyebb részén is csak a melle vonaláig ért. Nagy levegőt vett majd alábukott a vízbe. Talán egy percig is lent maradt. Mint egy hableány tört a felszínre, a szétfröccsenő vízcseppeken megtört a délutáni nap sugara. Kezdett igen csak fázni, gyorsan kievickélt a partra. A levegő melegebb volt mint a víz. Lágy szellő fújt amitől kicsit megborzongott, de így legalább még gyorsabban megszáradhat. Volt a parton egy nagy lapos kő. Hanyatt feküdt rajta és várta, hogy a nap sugarai és a lágy szellő megszárítsák. Csodálatos érzés volt így feküdni, most először érezte úgy, hogy már nem kívülálló, ő is része a természetnek, része ennek az erdőnek. Órákat is el tudott volna így tölteni, de most már ideje volt felöltözni. A fűzőt nem vette vissza, a köpenyt felvette ugyan, de a kámzsát nem tette fel. Haja még nem száradt meg és a szél mintha erősödne. Kicsit szomorúan, józan eszét követve ismét feltette a kámzsát, de ezúttal már nem húzta arcába, homloka is szabad maradt. Holnap is eljön majd fürdeni.
Mára már csak egy dolga maradt. Kimegy a közeli hegyoromra és nézi, hogy tűnik el a nap a nyugati hegyek mögött, hogy aztán holnap kelet felől ismét megjelenjen. Mire odaér talán már a kámzsát is leveheti…

Szokványos nap volt, mint a többi. Unalmas, mint minden nap, amit nem töltök Verával. Épp a számítógép előtt ültem -akkoriban elég gyakran tettem ezt-, amikor felfigyeltem valami robajra. Ami egyre csak erősödött. Kimentem hát az udvarra, az udvarról az utcára, hátha meglátom a zaj forrását. Láttam, hogy az utcában rajtam kívül mások is ezt teszik. És akkor mind egyszerre láttuk meg, ahogy áttört a felhők közül. Egy utasszállító repülő. Rohamosan veszített a magasságából, egyik szárnyán narancssárga robbanás. Irányt változtatott. Úgy éreztem egyenesen felém tart. Közben láttuk, elsuhanna mellette 1 “vadászrepülőt” is. Elsőként az a gondolat futott át az agyamon hogy a kis gép lőtte le a nagyot, de ez csak egy pillanat volt. Figyelmemet lekötötte a felénk zuhanó gép látványa. A zaj már elviselhetetlen volt, de az érzés is, hogy nem tehetek semmit. Majd ezt követte a megkönnyebbülés. A gép tovább suhant a fejem fölött, de milyen közel volt láttam a hasát. Hihetetlen félelmetes érzés. Aztán pár utcával odébb becsapódott. Az egész világ belerázkódott, mind a földre vetődtünk. Átfutott agyamon a gondolat: ott emberek éltek, akiket ismertem, volt, akit csak látásból volt, akit személyesen is. Fülünk még mindig csengett a robbanástól és a hangrobbanástól, de figyelmünk ismét az ég felé fordult. Gépek tucatjai “evickéltek” köztük vadászgépek cikáztak. Mint a vadkacsavadászat úgy lőtték védtelen célpontjaikat, páran a vadászok közül védeni próbálták a nagyokat. Nem tudtuk nyomon követni a harcot hisz olyan gyorsan zajlott csak néha 1-1 robbanás jelezte a találatokat. Mindenki döbbenten állt, de annyira az események hatása alatt voltunk, hogy csak most utólag gondolok rá, milyen furcsa, hogy senki sem próbált meg telefonálni vagy bármit is, tenni. Csak álltunk ott, percek teltek el, amik óráknak tűntek. Ekkor kezdtek el találgatni az emberek, hogy mi is történhetett. Mindez egy kora nyári napon vagy a tavasz vége fele történt, nem tudom már. Az idő kellemes volt, nem az a kánikulai meleg, de akkor már tudtam, hogy lesz még idő, amikor visszasírjuk azt a meleget, és ez az idő már nincs is olyan messze. Furcsa “megérzések” kerítettek hatalmukba. Nem gondolkodtam, mégis tudtam, mit kell tennem. Bementem a házba. A számítógépen még mindég az ismert internetes játék futott, de a szokványos szöveg helyett, valami egészen mást irt ki. Már nem emlékszem szó szerint mi volt az, de megpróbálom felidézni: Nincsenek többé semlegesek, választanod kell, hogy a gonoszok vagy a jók útját követed. Azt ezt követő pillanatok, percek, órákról senkinek sincs pontos képe. Arra emlékszem legközelebb, hogy körülbelül tucatnyian baktatunk. Néhányan karonfogva, vidámak vagyunk. Nem a vidámnál sokkal jobb szó a lelkes. Ekkor mintha álomból ébredtem volna fel. Pár arc ugyan ismerős volt, de nem gondolkodtam ezen. Társaimat felszólítottam hogy most már sokkal nagyobb rendben haladjunk. Ha mi vagyunk a “jók” akkor valahol biztos lesnek ránk a “gonoszok”. Bár ezek elég vészterhes gondolatok voltak mégis vidáman folytattuk utunk. Sejtelmünk se volt hova tartunk, mégis egy pillanatra se torpantunk meg….