Néma hajó bont vitorlát, az öreg Dunán.
A napfelkelte világítja meg arcát, s már nem is látod korát.
Proféták jelennek meg, de nem hegyezed füled.
Szomorú arcodról, a könny lassan lepereg.
Utolsó volt Ő, ki elbúcsúzott, ott a kikötőnél, ki
Gondolatodban, mindig bátrabb volt a végzetünknél.
Attól félek örökre elment, s magával vitt minden jót.
Rám maradt, s őrzöm is azt az egyetlen egy szót,
Amit már rég hallani akartam, de nem jött még el az ideje.
Szeretlek, ezt mondta, és még most is fáj a helye.
/Szabó Zsolt/