Látomás

Szokványos nap volt, mint a többi. Unalmas, mint minden nap, amit nem töltök Verával. Épp a számítógép előtt ültem -akkoriban elég gyakran tettem ezt-, amikor felfigyeltem valami robajra. Ami egyre csak erősödött. Kimentem hát az udvarra, az udvarról az utcára, hátha meglátom a zaj forrását. Láttam, hogy az utcában rajtam kívül mások is ezt teszik. És akkor mind egyszerre láttuk meg, ahogy áttört a felhők közül. Egy utasszállító repülő. Rohamosan veszített a magasságából, egyik szárnyán narancssárga robbanás. Irányt változtatott. Úgy éreztem egyenesen felém tart. Közben láttuk, elsuhanna mellette 1 “vadászrepülőt” is. Elsőként az a gondolat futott át az agyamon hogy a kis gép lőtte le a nagyot, de ez csak egy pillanat volt. Figyelmemet lekötötte a felénk zuhanó gép látványa. A zaj már elviselhetetlen volt, de az érzés is, hogy nem tehetek semmit. Majd ezt követte a megkönnyebbülés. A gép tovább suhant a fejem fölött, de milyen közel volt láttam a hasát. Hihetetlen félelmetes érzés. Aztán pár utcával odébb becsapódott. Az egész világ belerázkódott, mind a földre vetődtünk. Átfutott agyamon a gondolat: ott emberek éltek, akiket ismertem, volt, akit csak látásból volt, akit személyesen is. Fülünk még mindig csengett a robbanástól és a hangrobbanástól, de figyelmünk ismét az ég felé fordult. Gépek tucatjai “evickéltek” köztük vadászgépek cikáztak. Mint a vadkacsavadászat úgy lőtték védtelen célpontjaikat, páran a vadászok közül védeni próbálták a nagyokat. Nem tudtuk nyomon követni a harcot hisz olyan gyorsan zajlott csak néha 1-1 robbanás jelezte a találatokat. Mindenki döbbenten állt, de annyira az események hatása alatt voltunk, hogy csak most utólag gondolok rá, milyen furcsa, hogy senki sem próbált meg telefonálni vagy bármit is, tenni. Csak álltunk ott, percek teltek el, amik óráknak tűntek. Ekkor kezdtek el találgatni az emberek, hogy mi is történhetett. Mindez egy kora nyári napon vagy a tavasz vége fele történt, nem tudom már. Az idő kellemes volt, nem az a kánikulai meleg, de akkor már tudtam, hogy lesz még idő, amikor visszasírjuk azt a meleget, és ez az idő már nincs is olyan messze. Furcsa “megérzések” kerítettek hatalmukba. Nem gondolkodtam, mégis tudtam, mit kell tennem. Bementem a házba. A számítógépen még mindég az ismert internetes játék futott, de a szokványos szöveg helyett, valami egészen mást irt ki. Már nem emlékszem szó szerint mi volt az, de megpróbálom felidézni: Nincsenek többé semlegesek, választanod kell, hogy a gonoszok vagy a jók útját követed. Azt ezt követő pillanatok, percek, órákról senkinek sincs pontos képe. Arra emlékszem legközelebb, hogy körülbelül tucatnyian baktatunk. Néhányan karonfogva, vidámak vagyunk. Nem a vidámnál sokkal jobb szó a lelkes. Ekkor mintha álomból ébredtem volna fel. Pár arc ugyan ismerős volt, de nem gondolkodtam ezen. Társaimat felszólítottam hogy most már sokkal nagyobb rendben haladjunk. Ha mi vagyunk a “jók” akkor valahol biztos lesnek ránk a “gonoszok”. Bár ezek elég vészterhes gondolatok voltak mégis vidáman folytattuk utunk. Sejtelmünk se volt hova tartunk, mégis egy pillanatra se torpantunk meg….