Nagyon kellemes reggel volt. Ragyogóan sütött a tavaszi nap, a madarak daloltak, a fák virágba borultak, méhek döngicséltek virágról virágra. A fű buja zöld. Az ember legszívesebben kiállna, és egy jó mélyet lélegezne, hogy érezze a tavasz illatát, érezze amint a napsugár lágyan melegíti karját. S közben egy lágy fuvallat meg-meglibben. A távolban egy kutya csahol. Talán örömében, talán csak egy macskát látott, vagy talán megérezte azt a gyanús idegent, aki most baktat az úton talpig feketében. Fekete vászonnadrág, fekete csizma, fekete kámzsa. A kámzsa amennyire csak lehet az idegen arcába van húzva, kezeit zsebre dugta. Kicsit meggörnyedve jár a földet bámulva. Talán attól fél, hogy valaki felismeri, vagy a napfénytől fél ennyire?
Az egyik fán egy mókus szalad fel, az idegen észre veszi és akaratlanul is felpillant. A mókus egy pillanatra megáll, ösztönei azt súgják: fuss, rohanj, ez fekete valami nagyon nem illik a megszokott környezetbe. A mókus ellenben tovább áll az ágon, fejét kérdően forgatva. Az idegen odalép hozzá. Mindkét kezét kivesz zsebéből az egyikben mintha tartana valamit, a másikkal meg lassan a mókus felé nyúl. Az állat egy pillanatra megremeg, amikor a kéz hozzáér. Aztán teljesen megnyugszik, az ösztönei se jeleznek többé veszélyt. Figyelmét most az idegen másik keze köti le. Mintha valami élelem lenne ott. Biztosan csak az lehet. A mókus elveszi az idegen kezéből a kockacukrot. Párszor óvatosan megszagolja, hiszen még soha életében nem látott ilyet. Majd betömi szájába. Egy pillanatra megijed, ahogy az anyag furcsán omlik a szájában, de az íze határozottan tetszik neki. Úgy érzi eleget látott. Indul tovább útjára. Pár lépés után megáll, visszanéz, a sötét idegen elhaladt, már legalább 2-3 fával odébb járhat. A mókus folytatja útját, mintha az imént lezajlott esemény meg sem történt volna.
Az idegen tovább sétál, feje ismét lehajtva kezei zsebre dugva. Jó érzés volt, hogy az a kis állat félelem nélkül elviselte jelenlétét. Az emberek félnek tőle. Az emberek mindentől félnek amit nem ismernek. Ez még rendjén is volna, de mért nem törekednek arra, hogy megismerjék? Inkább elpusztítják, elkergetik, kiközösítik. Még soha nem ártott senkinek, sőt különleges képességét csak arra használta, hogy segítsen vele másoknak. Mindig furcsán néztek rá az emberek, összesúgtak a háta mögött, de biztosat senki sem tudott. Ez egy csendes kisváros volt, senkinek sem ártott, és nem is volt feltűnő ezért élhetett évéken át békében közöttük. Egészen a legutóbbi alkalomig. Amikor az a fiú leesett a tetőről. Legalább 3-4 méter magasról. Szerencsétlen fiú pont a hátára esett, eltört a gerince és Ő ért oda először. Más normális” ember segítségért futott volna, de Ő megpróbálta különleges képességével meggyógyítani. Sajnos az ő erejének is vannak határa. Nem sikerült, a fiú meghalt. Pár helyi lakos pont akkor ért oda, amikor test fölé hajolt.
Az egyszerű felfogásuknak ez sok volt. Az az ember hajol egy haldokló fiú teste fölé akit csak megtűrnek maguk között. Akiről mindenféle pletykát lehet hallani, hogy boszorkány. Natalie – mert valójában így hívták, de ezt is csak igen kevesen tudták róla- sejtette, hogy mi zajlik most le azoknak az embereknek a fejében. Mostanában már nem volt divat boszorkányokat égetni, de nem volt az olyan régen. Ezekre az emberekre nem lehet egyszerű észérvekkel hatni. Persze tudta, ha elfut azzal egyértelműen bizonyítja bűnösségét. Soha nem térhet ide vissza. Bár nem is nagyon kötötte ide semmi. Lehet már sokkal hamarabb el kellet volna innen mennie. Most végre szabadnak érzi magát, de magányosabbnak mint valaha. Ott a városban se volt senki akiben megbízhatott, de ott legalább emberek között volt. Volt kihez szólni. Sok mindenre számított amikor eljött, de arra nem, hogy pont az emberek fognak neki hiányozni akik miatt bujdosni kényszerül, akik miatt az erdőben kell élnie.
Miközben így elmerül saját gondolataiban meg is érkezett ahová tartott. Egy apró tóhoz, amit egy kis patak táplált vízzel. A patak vízesés formájában robogott be a tóba. Eldugott hely volt, ember meg nem is járt itt rajta kívül. Állatok jártak le ide rendszeresen inni, és most már ő is. Ahogy kilépett a tó partjára épp egy őz ivott a parton. Fejét hirtelen felemelte már készen, hogy elugorjon, de amint megpillantotta, megnyugodott, visszament a partra és folytatta az ivást. Natalie imádta ezt a helyet. Aznap amikor elhagyta a várost egész éjszaka csak futott és reggel, amikor felébredt ezen a helyen találta magát. Furcsa mód csak ezen a helyen érezte magát biztonságban. Amikor sétál az erdőben mindig ott van benne egy kis rettegés, hogy valakivel találkozik a felismeri, és rákiált hogy boszorkány.
Odalép a partra pár méterre az őztől. A vízesés egyenletesen nem túl hangosan robog. Felhajtja arcából a kámzsát. Csak itt, és sehol máshol nem merné ezt megtenni. Belenéz a tóba, meglátja saját tükörképét, bar a víz igencsak fodrozódik. Haja éjfekete nagyjából a válláig ér. Szemei zöldek, de mint a smaragd és folyton valami szomorúság tükröződik bennük. Ajkai élénk pirosak, keskenyek, ritkán húzódnak mosolyra. Arca természetellenesen sápadt, de ez nem csoda. A sötét ruha alatt nem sok napfény éri.
Tenyerével vizet merít, apró kortyokkal iszik a hideg forrásvízből. Időközben az őz végzett és szépen csendben elballagott. Ez az őz is szinte minden nap itt van ugyanebben az időpontban, néha kicsit hamarabb, néha kicsit később. Ez a nap végre hoz valami újat. Ma olyan szépen süt a nap, elhatározta, hogy délután is visszatér ide és megmártózik a tóban. A vize még mindig nagyon hideg, de a nap már olyan erősen süt pár perc fürdőből még nem lehet baj és utána a sugarai gyorsan megszárítanak.
Megmosakodott gyorsan, a kámzsát visszahúzta arcára. Addigra egy nyuszi jelent meg a parton, feltehetőleg azért, hogy igyon. Mindketten csak egy pillantást vetettek a másikra majd indult ki-ki a maga dolgára. Natalie mindennap az erdőt járja, élelmet keres, és segít a bajbajutott beteg állatokon, azok a készletek amiket sikerült magával hozni már igen csak a végüket járják. Az utolsó szem kockacukrát odaadta ma egy kis mókusnak. Az erdőt járva persze nyitva kell tartania a szemét, gondosan el kell kerülnie azokat a helyeket ahol emberek fordulhatnak meg. Vadászok szoktak erre járni, szerencsére csak igen ritkán. Már megbánta, hogy ebben a fekete ruhában jött el, sokkal jobb lett volna valami zöld, valami barna, de akkor még nem gondolta, hogy itt az erdőben fog élni.
Nyüszítést hall, valami állat bajba jutott. Sietős léptekkel indul meg a hang irányába. Ismerős kép fogadja, egy vörösbundájú róka mellső mancsait egy csapda tartja fogva. Szegény állat. Ha most kiszabadítaná, a vadászoknak egyből gyanakodnának: a csapda működött de a vad és csali sehol. Ilyenkor a szíve szakad meg, tegnap is sorsára hagyott egy ilyen állatot. Nem! Többet, nem fogja ezt tenni. Nem érdekli, ha rátalálnak a vadászok. Lassan szétfeszíti a csapdát, segít a rókának kihúzni a sérült végtagjait. Ráteszi kezét a véres roncsolt sebre, a róka halkan nyüszít. Majd hirtelen felpattan, ránéz megmentőjére és futásnak ered. Jó érzéssel tölti el, hogy segíthetett a bajba jutott rókán. Ha vadászok észre veszik az üres csapdát, nos ezzel majd ráér akkor törődni.
A Nap már jócskán túl járt a delelőn. Egy tisztáson feküdt és az eget nézte, nézte a felhőket, hagyta, had csapongjanak a gondolatai. Kellemes teltség érzés töltötte el. Talált egy vadmálna bokrot amit, mindeddig még nem fedeztek fel a madarak. Eszébe jutott, hogy délután vissza akart menni a tóhoz. De olyan jól esik itt a napon feküdni. Úgy döntött vár még egy kicsit azután felkerekedik. Elbóbiskolt. Arra ébredt, hogy két hatalmas fekete szempár néz le rá. Majd lehajol és végignyalja az arcát. Egy őz. Talán ugyanaz az őz akivel reggel találkozott a tónál. Tényleg a tó! Felnézett az égre, ha ma még tényleg meg akar benne fürdeni akkor most már jó lesz sietni. Azokat az ösvényeket használta amiket, az állatok tapostak ki. Néha ormótlannak érezte magát, hogy csizmával tapodja ezeket az ösvényeket. Egyik nap meg is próbálta, hogy mezítláb jár, de aztán beköszöntött pár nap esős idő. Akkor kényetlen kelletlen be kellett látnia, hogy vannak bizonyos dolgok amiről nem mondhat le teljesen, még akkor se ha szeretné.
Megérkezett a tóhoz. A biztonság kedvéért egyszer körbejárta, biztos akart benne lenni, hogy senki ember fia, még csak véletlenül se vetődik erre. A madarak szépen csicseregtek, ez biztonság érzettel töltötte el, ha más is lenne a közelben bizonyosan elhallgatnának. Sóhajtott, félt egy kicsit de már várta. Az egész olyan jól eső izgalommal töltötte el. A vízesés közelében gázol majd bele. A vízesés robaja elnyomta a környező hangokat, de most már ez sem érdekelte. Lehajtotta a kámzsát arcáról, ahogy több napfény jutott a szemébe pislognia kellett, amíg hozzá nem szokott. Levette a kámzsa-köpenyt, amióta bujdosott most először. A köpeny alatt sötétszürke mellényt viselt ezt is levette, gondosan összehajtotta őket. Majd meglátta magán a fűzőt. Tiszta szívből kacagott magán, hát ezt meg minek hordja idekint a vadonban, levette ezt is és elhatározta, hogy amikor újra felöltözik ezt a ruhadarabot nem fogja felvenni. Nem dobja el, hátha szüksége lesz még rá, de itt az erdőben értelmetlen lenne továbbra is viselni. Még mindig mosolygott, ahogy veszi le a ruhadarabjait, úgy szabadul meg a félelmeitől. A csizma, a nadrág is lekerültek. Már csak egy piszkos fehér, kicsit buggyos alsónadrág maradt. Gondolkodott egy darabig, hogy ezt fenn hagyja-e. Végül úgy döntött kár lenne összevizeznie. Ott állt anyaszült meztelenül, végig nézett testén, bőre betegesen fehérnek tetszett, mintha átlátszó lenne. Döntött, a kámzsát se fogja ezentúl hordani, emelt fővel fog járni. Nincs itt már senki aki elől bujkálnia kell, nem élheti örök rettegésben az életét. Belelépett a tóba. Tényleg nagyon hideg, egyből libabőrös lett a bőre. Aztán még egy lépés, ez már nem volt olyan hideg. Szép lassan belegázolt derékig a vízbe. A víz szép lassan nyelte el a formás lábakat, amik örökre rejtve maradtak az idegen szemek előtt. Csak néhány erdei állat volt szemtanúja, amint ez a földre szállt angyal fürdőzik. Tenyerébe vizet merített teste többi részét is megnedvesítette, majd ezután már sokkal bátrabban gázolt a bele a vízbe. A tó a legmélyebb részén is csak a melle vonaláig ért. Nagy levegőt vett majd alábukott a vízbe. Talán egy percig is lent maradt. Mint egy hableány tört a felszínre, a szétfröccsenő vízcseppeken megtört a délutáni nap sugara. Kezdett igen csak fázni, gyorsan kievickélt a partra. A levegő melegebb volt mint a víz. Lágy szellő fújt amitől kicsit megborzongott, de így legalább még gyorsabban megszáradhat. Volt a parton egy nagy lapos kő. Hanyatt feküdt rajta és várta, hogy a nap sugarai és a lágy szellő megszárítsák. Csodálatos érzés volt így feküdni, most először érezte úgy, hogy már nem kívülálló, ő is része a természetnek, része ennek az erdőnek. Órákat is el tudott volna így tölteni, de most már ideje volt felöltözni. A fűzőt nem vette vissza, a köpenyt felvette ugyan, de a kámzsát nem tette fel. Haja még nem száradt meg és a szél mintha erősödne. Kicsit szomorúan, józan eszét követve ismét feltette a kámzsát, de ezúttal már nem húzta arcába, homloka is szabad maradt. Holnap is eljön majd fürdeni.
Mára már csak egy dolga maradt. Kimegy a közeli hegyoromra és nézi, hogy tűnik el a nap a nyugati hegyek mögött, hogy aztán holnap kelet felől ismét megjelenjen. Mire odaér talán már a kámzsát is leveheti
Kategóriák