Megint a földön fekszem. Olyan puha a szőnyeg, ahogy az arcomhoz simul. Kék. A kedvenc színem. Szememből egy könnycsepp gördül lefelé, majd a szőnyeg kissé sötétté válva magába szívja. Megint? ha nem száradna fel, akkor nagy valószínűséggel talajvíz formájában találkoznék újra vele, és milliónyi társával.
A bútoraim fából vannak, mind elrohadna.
De ez nem történhet meg, hiszen felszáradnak. Csak én tudom, hogy ott voltak, s most gáz halmazállapotukban megint eggyé lesznek velem. Így engem rohasztanak meg. A bútorok majd túlélnek. Milyen nagy szerencse? Minden lélegzetvétel méreg. Kisírt fájdalmam a saját vérem szállítja el minden porcikámba. De nem ez fog megölni. Nem, túl egyszerű halál lenne egy bonyolult emberhez. Túl gyors, túl kíméletes. Úgyhogy marad a lassú és kínkeserves.
A Teremtő biztosan a ?mások helyett is szenvedők? részlegből taszította lelkemet a Földre. Elég kegyetlen dolog, hogy ilyet is fenntart, de kellenek az innen szabadult életek is ebbe a világba. Ha másért nem, talán azért, hogy példa legyen a többiek számára ? lám, másnak még rosszabb -, de minimum, hogy szórakoztassa magát az unalmas örökkévalóságban.
Bár én még talán nem is panaszkodhatok. Bizonyos szempontból megvan mindenem, nem kell nélkülöznöm. Kapok enni, vannak ruháim, barátaim, de azért mégis? mindennek van határa.
Még mindig a földön fekszem. Hason? Nem adtam meg magam. Nem fogom a sebezhető pontjaimat mutogatni, mint egy meghunyászkodott, farkát behúzva nyüszítő kutya. Ennél több vagyok, nem lehet, hogy csak ennyire legyek képes. Nagyon remélem, hogy tényleg nem így van.
Zsibbad az arcom. Már elég régóta fekszem itt, vagy negyed órája. Fel kellene állnom, megvédeni magam. De nem, én nem vagyok olyan, mint Ő, úgyhogy tovább fekszem. Közben ismerős íz járja át a számat. Nem szeretem. Mindig eszembe jut, hogy mennyire törékeny vagyok. Legszívesebben köpnék egy nagyot, hogy megszabaduljak ettől a förtelemtől, de nem tehetem. Olyan szép ez a szőnyeg. Kár lenne bepiszkítani a szokásos helyemet egy undok vörös folttal.
Mindenem sajog. Már nem tudnék felállni, nem is próbálok. És senki nem is segít. Egyre jobban fáj. Azzal nyugtatom magam, hogy ha kisebbeket kapnék, még jobban fájna. Így, hogy már az egész testem lezsibbadt, már nem olyan szörnyű. Csak ez a rohadt vér ne lenne.
Rég nem szólaltam meg. Felesleges lenne. Nem akarom megtörni ezt a süvöltő hangorkánt, meg amúgy se hallaná senki. Pedig szívem szerint ezt ordítanám: Nem fáj, üss csak, nem fáj! Nem, nem, nem! Csináld csak, ha jól esik! De inkább tartalékolom az energiámat.
Végre kinyújtózhatok. Legalábbis merem remélni. Komolyan, már kezdtem unni. Nagy nehézségek árán sikerül feltápászkodnom. Hosszú idő óta most veszem le először a szemem a kék szőnyegről, felnézek.
És mosolyog? majd a mosoly agresszív vicsorrá torzul, arcára egy pillanatig kiül a félelem. Fél, mert erősebb vagyok, mert Ő is tudja, hogy olyan vagyok, amilyenné soha sem válhat, még akkor se, ha beleszakad. Persze ezt próbálja leplezni. A vicsor gúnyos arckifejezésbe fordul.
Kezére néz, undorodva törli le vörösen csillogó vérem, mely valamikor az övé is volt. Mára már csak ez köt össze bennünket. A vér. Lehet, ezért is irtózom tőle annyira.
Még egyszer rám néz, belém rúg, majd becsapja maga után az ajtót.
Alig hallhatóan suttogom:
– Jó éjt, Anya.
Azért szép ez a szőnyeg…