Elfojtott Gondolatok 2.1Már csak te emlékszel,
A vetkőzős jelenetünkre,
Ami múlt hétről itt maradt.
A csikkekkel teli ágyból
Megetettük a halakat.
Néma köszönés, kacsintás.
Már nem vagyok az, a
Szerelő munkás, mint régen.
Kenyérrel fizetsz, és nem látod az erdőt.
A pince klubban, lázong egy körte.
Leverném, de megiszom.
Mit mondhatnék még neked ?!
Kell, hogy lazíts, érezd,
Lendületben vagy, agy elszáll.
Keresd az út szélén a békét, zene leáll, cigi gyújt, és újra tovább?
/Szabó Zsolt/
Szétzilált álmok hajtanak engem.
Fölém emelkednek, és kínozzák testem.
Tudom, így láncokkal, nehéz az élet,
De ha rossz is a csoda, megér egy létet.
Lassan zsong a Föld, kipattan egy szikra.
Változtass meg mindent, a végzet, tiszta.
S ha úgy érzed, nincs már erőd, vedd el.
Hisz tiéd a végtelen, keresned sem kell.
/Szabó Zsolt/
Néma hajó bont vitorlát, az öreg Dunán.
A napfelkelte világítja meg arcát, s már nem is látod korát.
Proféták jelennek meg, de nem hegyezed füled.
Szomorú arcodról, a könny lassan lepereg.
Utolsó volt Ő, ki elbúcsúzott, ott a kikötőnél, ki
Gondolatodban, mindig bátrabb volt a végzetünknél.
Attól félek örökre elment, s magával vitt minden jót.
Rám maradt, s őrzöm is azt az egyetlen egy szót,
Amit már rég hallani akartam, de nem jött még el az ideje.
Szeretlek, ezt mondta, és még most is fáj a helye.
/Szabó Zsolt/